Egy

- Taka-chan, figyelsz egyáltalán? – sóhajtotta kisfiúsan Keiichi.
- He, mi? – kapkodta tekintetét Takashi.
- Taka-chan, azt ígérted, hogy ma velem leszel. De most is csak tanulsz... tényleg ennyire nem érdekellek? Mit rontottam el? – kérdezte inkább magától a fiatalabbik fiú, akinek cicafülei lekonyultak.
- Te bolond! Veled vagyok, nem? – lökte oldalba játékosan az egyetemista.
- De én nem így gondoltam! Taka-chan, azt hittem, hogy velem fogsz foglalkozni, és nem a – itt belepillantott a fiú előtti füzetbe –, történelemmel! Azt hittem, szakítasz majd egy kis időt rám is! – szomorkodott Keiichi. Fejét csalódottan lehajtotta, így szemébe belehullott néhány fehér tincs.
- Sajnálom... csak tudod, ez az egész... nehéz. Mármint a suli. Minden nap írunk valamiből. Nem szeretném lerontani a jegyeimet. Bár úgyis egy unalmas könyvtárban fogok megrohadni, teljesen mindegy... – hadarta kissé idegesen. Keiichi még mindig mozdulatlanul, lehajtott fejjel meredt a világos kék kanapéra. Takashi közelebb csúszott hozzá, állánál fogva felemelte Keiichi fejét, majd kisöpörte szeméből a rakoncátlan, fehér tincseket, így el tudta kapni a tekintetét. – De a töri... ráér – suttogta a szőke egyetemista, arcán mosollyal. Keiichi hirtelen Takashi nyakába borult.
- Taka-chan! Tudtam én, hogy szeretsz te engem! – nevetett megkönnyebbülten, miközben fejét a szeretett fiú vállába fúrta, és illatát mélyen beszívta. Takashi egy ideig csak tágranyílt szemekkel bámulta a gimnazista hátát, de végül ő is átkarolta, szemeit pedig behunyta.
- Még jó, hogy szeretlek, te bolond – suttogta a fülébe. Keiichi fejére helyezte egyik kezét, majd simogatni kezdte, a fiatalabbik pedig dorombolni kezdett. Takashi akaratlanul is elnevette magát. – Szóval, mit szeretnél csinálni? – mosolygott Takashi.
- Menjünk el abba az új cukrászdába! Tudod, ami a múlt héten nyílt! – lelkesedett Kei-chan. – Ott van epres torta!

 Takashi kiadta neki az utasításokat, miszerint vegye fel a cípőjét és a kabátját, mert hűvös van, ő pedig hoz pénzt, előkeresi a kulcsát, és indulhatnak. Negyed órával később már a Seika hausu-ban ültek, és a kínálatot böngészték. Keiichi nem tudott dönteni. 
- Hé, Taka-chan, szerinted mit rendeljek? Na és te mit rendelsz? – rángatta Takashi kezét. 
- Nem azt mondtad, hogy epres tortát kérsz? – értetlenkedett Takashi. – Én nem kérek semmit.
- Mi az, hogy nem kérsz semmit?! – akadt ki Keiichi. – Kérj valamit! Mondjuk... dominót! – adta ki az utasításokat.